Lehetséges az ösztönök legyőzése magasabb eszmékért? Képesek vagyunk számunkra örömet okozó dolgokról lemondani, csak hogy megdicsőüljünk vagy ez csak a regényhősök kiváltsága? Nem paradox, hogy miközben a teljes kielégülést keressük, a nihil állapotába kerülünk, elfelejtünk élni? Könnyebb mindenkinek saját magánvallásokat kialakítani, melyeknek szabályait maga rendezheti, minthogy megpróbáljunk a világ rendjébe egyenként, egyéniségként, de egységet alkotva beleilleszkedni?
Miért menekülünk a művészetbe? Miért olvasunk folyton könyveket? Nem jobb lenne élni és megélni, mint arról ábrándozni, hogy egyszer majd mi is…?
Azért szeretjük manapság ennyire a művészetet, mert sokkal könnyebb rajta eligazodni, mint a való életen. Gondolkodunk ugyan, de csak azért, hogy eldöntsük, egyetértünk-e a készen kapott megoldásokkal. Ugyanakkor ahhoz, hogy ennek igazságtartalmát belássuk, bevalljuk akár csak önmagunk számára is, hogy a világ a mi lelkünknek túl groteszk, ahhoz gyávák és túlságosan is rátartiak vagyunk. Kudarcot vallunk benne. Könyvekbe, művészetekbe, piába, nemi kicsapongásokba menekülünk, mert így nem kell megbirkózni a mindennapi élettel. Aztán mikor lebukunk, még örülünk is, hiszen amíg mindenki arra figyel, hogy már megint milyen erkölcstelenül/otrombán/bolond módjára viselkedtünk, addig senkinek sem kell magyarázkodnunk az egyszerű hétköznapoktól való félelmünk miatt. Hogy unatkozunk. Hogy nem leljük örömünket szeretteinkben. Hogy nem becsülünk a világon semmit.
Mindegy. Ne is törődj vele. Csak olvass könyveket. Én is azt teszem.
(Aldous Huxley: Pont és ellenpont)
