Egyszerű érzés, szinoním az undorral – nekem. Van azonban, akinek egészen mást jelent. Többet, rosszabbat, nehezen körülírhatót, mégis bárminél erősebbet, valóságosabbat. Van, hogy ez az iszony egyenlő az életeddel.
Vannak életek, melyek úgy telnek el, hogy az embernek, aki éli, nincs beleszólása. El tudod ezt képzelni? Mintha a sorssal már minden előre le lenne vajazva. Valakik – zsarnoki érzésektől vezérelve vagy akaratlanul – a tulajdonukba vesznek. Hirtelen mintha a dolgok rajtad kívül, tőled függetlenül történnének veled.
Meglehet, nem tetszik, ami történik, de tenni nem tudsz ellene. Gyenge vagy, könnyebb másokat hibáztatni, inkább az övék, mint a saját érdekeid szem előtt tartani. Így van mivel takarózni.
Ha sokáig hagyod, hogy ez így menjen, lassan majd észre veszed, nem maradt kiskapu, magad dobtad el az ajtó kulcsát, melyen halkan kisurranhattál volna. Mondhatnád, hogy a körülmények áldozata vagy, de te inkább elhiteted magaddal és mindenkivel, hogy jó így. Paradox: egyszerre vagy büszke és gyáva ahhoz, hogy lépni tudj.
Érezheted nyugodtan, hogy minden ellened van, sajnálhatod titkon, legbelül magad, de nagyképűség részedről. Előbb-utóbb rá kell jönnöd, nem te vagy a központ: a dolgok nem ellened, hanem nélküled vannak. Egyszerűen csak beilleszkednek a világ sodró rendjébe, ahol te kívülálló vagy. Nem marad más választásod, ha bele akarsz szólni ebbe a társalgásba, mostantól neked kell írni a színdarabot. Neked kell a rendezőnek és főszereplőnek lenned egy személyben, hogy meggyőzd magad: talán mégsem olyan iszonyú. Nem is hitted, hogy ez ilyen nehéz lehet. A gyász halvány fekete fátyla az arcod előtt állandó kellék, de lassan majd nem lesz rá szükséged. Az arcod fakó szürke lesz magától is.
Egy kezdetektől rossz házasság. Egy lány, aki magányos szűznek született és minden borzalommal tölti el, ami a házasságok általános velejárója. Kilátástalan, sehová sem tartó életek. Emberi butaság. Boldogság, boldogtalanság. Család és önfeláldozás. Valami, amiről azt hittük, megfoghatatlan és leírhatatlan, Németh Lászlónak mégis sikerült.
Kárász Nelli élete túl valóságos. Az ember úgy érzi, ezt nem szabadna hagyni! Nem szabadna hagyni, hogy valaki így…, és ennyi ideig... Ez szörnyű lehet! Miért nem menekül? Bárhová! De legalább üvöltene, toporzékolna, tépné a haját. Mutatná, hogy nem márványból van a szíve! Hisz amit ő átél, az TÉNYLEG ISZONYÚ!
(Németh László: Iszony 1-2.)
